Szubjektív jegyzet Pető Iván: Nem elfeledettek című cikkéhez (ÉS, 2023. január 6.)
Elöljáróban annyit, hogy az én családom története is Gyekiczki András korlátokat nem ismerő szenvedélyes munkálkodásnak a nyomán kapott helyet a most az Elfeledett szomszédaink állandó pápai kiállítás anyagának alapján Volosin Hédi és Pető Iván szerkesztésében megjelent, Fülöp Csaba által megrendítően megformált gyűjteményes albumban. Gyekiczki kliensei második, később kutatott generációjához tartozom, akinek családja az önkormányzat által az első kiállítás hazai és nemzetközi sikerén felbuzdulva megrendelt, – immár nem időszakos, hanem állandó – kibővített kiállítás anyagában került bemutatásra. Amíg az eredeti tárlat 43 család történetét dolgozta fel, addig a kibővített állandó kiállításon és a megjelent kötetben már 100-nál több kapott helyet.
Pető Iván írásából megtudjuk, hogy a 2015-ben leadott kibővített anyagot miért csak 2020-ban lehetett megtekintenie azoknak a keveseknek, akik valamely indíttatásból véletlenül a pápai zsinagóga környékére vetődtek. Miért lett az anyag évekre elzárva a közönségtől. Milyen ürüggyel nem került sor akkoriban és tulajdonképpen azóta, 2020 után sem a hivatalos megnyitására. Jómagam úgy ítéltem meg, hogy amikor az Önkormányzat úgymond jogos kötbér megfizetéséért pert indított Gyekiczki András ellen, a törvény, a jogi igazság dogmája ütközött az emberi jóérzés moráljával, ami ezúttal alulmaradt.
Manapság ugyan külön bejelentkezéssel olykor be lehet kéredzkedni a kiállításra, viszont egyetlen pápai turisztikai kiadvány sem hirdeti a létezését – egyáltalán nem épült be a város nevezetességei közé, holott a megrendelő önkormányzatnak ez volt az eredetileg meghirdetett szándéka. S most, hogy az elkészült kötetet Budapesten bemutatták, Pápát – sem a Pápa és Környéke Zsidó Kulturális Hagyományőrző Egyesületet, sem pedig a város vezetését – nem képviselte senki. Felfoghatatlanul irracionális ez – a közös méltó emlékezést egyre csak mérgező – helyzet, amelynek kívánatos lenne az érintettek együttműködésével radikálisan mielőbb véget vetni! A meggyőzően szép eredményekre – kis kölcsönös empátia bevetésével – igazán büszkék lehetnénk akár együtt is.
Van a kiállítások és a kötet létrejöttében egy további, eddig szemérmesen elhallgatott, de nagyon is szóra érdemes mozzanat. Megmagyarázatlan érzéssel küzdök, amikor azt szeretném tudatosítani, hogy az emlékkiállítást létrehozó, Gyekiczki András és Rajk László nem voltak zsidó származásúak. Személyükben magyar polgárok, a magyarság nevében érezték lelkiismereti feladatuknak azt, hogy emléket állítsanak az egykori kisebbségi szomszédoknak. A magam részéről – remélem sokadmagammal – végtelenül hálás vagyok nekik ezért! Ők ugyanis nem mérlegelték a vissza-visszatérő egyik máig kibeszéltelenül maradt történelmi kérdést: mennyiben tekinthetők „igazi magyaroknak” az országban élő zsidó származású magyar állampolgárok. Volt bátorságuk szembe fordulni a többségi társadalom – az ismert statisztikák szerint – közel egyharmadának az ő igaz magyar identitásukat megkérdőjelező, átminősítő, kiközösítő indulatival, és megmutatták itthon és a világban a magyarság valódi emberarcát. A képek által érzékelhetően közvetített családtörténetek egy város mindennapi életébe illesztve úttörő emlékezési modellnek bizonyult, melyet azután az ország további városaiban követtek.
Mind a két nagyszerű alkotásnak kivételes erejű és példa értékű erénye a valódi gyakorlati összefogás a tettek mezején, amikor a származás már szóba sem kerülhetett. Így valósíthatta meg Gyekiczki az emlékkiállítás álmát – olvashattuk Petőnél is – az anyag összegyűjtésében komoly szerepet vállaló túlélő leszármazottak, a PÁZSIT – Pápai Zsidók Társasága –együttműködésével, melynek alapítói Friebert Zsuzsa és Pápai Jutka. A kötet sem születik meg, ha Andrásnak az üldöztetésben közvetlenül szintén nem érintett felesége, valamint ifjúkori pápai grafikus barátja, Volosin Hédi és Fülöp Csaba nem köteleződnek el, az alkotókéhoz hasonló kockázatvállalással és teljes azonosulással, időt és energiát nem kímélve a kötet ügyének. S ezt tette Pető Iván is, történészként csiszolva a kéziratot. Závada Pál kitűnő műveinek sorával évtizedek óta élharcosa a méltó, a szívekhez elérő magyar holokausztemlékezetnek. Ki írhatott volna nála hitelesebb bevezetőt ehhez a kötethez? S ki mutathatta volna be érdemibben és izgalmasabban a csodás albumot, mint Huszár Ágnes nyelvész, aki pápaiként közvetlenül ismerője a szóban forgó családoknak, a lakhelyeknek, történeteknek, valamint szorgos fordítója a pápai visszaemlékezések idegen nyelven megjelent verzióinak.
Az egykori zsidómentő Igazak emlékezetét ápolja a Jeruzsálem melletti Jad Vasem kertje, a maiakét itthon a MAZSIHISZ Zsidóságért díja és emlékérme. Én egyszerű civilként szeretném megköszönni mindazoknak, akik magyar polgárokként a két kultúra békés és termékeny együttműködésén, a különböző és azonos fájdalmakra és együtt átélt örömökre való kölcsönös emlékezés megteremtésén fáradoznak. Közöttük is elsősorban a pápai zsidóságon keresztül az ország zsidóságának emléket állító Gyekiczki Andrásnak és Rajk Lászlónak, akik sajnálatosan nem érhették meg, hogy kinyomtatott kötetté fogalmazva a felejtés feltartóztatására irányuló szándékaik célba érjenek.
A könyvnyomtatás az emberiség feltehetően legnagyobb találmánya a feledés ellen. Az album megjelenésével beteljesült az alkotók álma: nem maradt tovább esélye – elvben semmiképpen – a feledésnek az emlékezéssel szemben. Amíg azonban a feledés „csak úgy” megtörténik, az emlékezés aktív cselekvő folyamat: a könyvet és az állandó kiállítást érdemben és tartósan láttatni, bemutatni ezután kell majd. Csodálatos lenne kézbe venni egy útikönyvet Pápáról, amely a felújított Esterházy-kastély kincsei mellett a zsinagógában látható, a városnak sokat adó eltűnt közösségre méltón emlékező kiállítással csalogatja a hazai és külföldi turistákat! Egyúttal a helyszínen megtekinthető és elvihető lehetne egy album is, amely örökérvényűvé nemesíti az emléket, és amelyből kiderül, a két nemzeti emlékhely közötti történelmi kapcsolat is, vagyis milyen fontos szerepe volt az Esterházy-családnak abban, hogy a városban és környékén a zsidók letelepedhettek és hazára lelhettek.
Járó Katalin
Dilemma. Szeretném Gyekiczki Andrást megkérdezni. Írtam a most megjelent könyvéről azzal a hangsúllyal, hogy a nem zsidók emlékezése különösen értékes ebben a hazában.
Az ÉS nem közölte. Sok barátom tetszését fejezte ki. Ám akadtak, akik szerint külön beszélni zsidó, azaz az üldözöttek saját emlékezetéről és a többségi társadalom emlékezetét képviselő alkotókról szellemében fajelméleti vállalkozás. Névvel sorolni zsidókat és származásuknál fogva az üldözésben nem részesülőket vajon személyiségi jogokat sért? Mikor írtam, annyi jutott eszembe, és fojtogatott, hogy illetlenséget követek el, talán szokásjogot sértek. Miközben pusztán a köszönetemet akartam kifejezni azok iránt, akik ma felülemelkednek bizonyos Őket fenyegető helyzeten. Elnézést kérek, ha ez közülük valakit bánt. Elszomorít, hogy bárkinek a származását szóba hozni az elhallgatni való titkok kategóriájába sorolandó. Az album megjelenésének kontextusában abszolút nem mellékes tényeknek gondolom ennek közlését.
Jó lenne Andrást megkérdezni.
(a szerző kiegészítő megjegyzése a Facebook oldalán)
