Az 1956-os forradalom 70. évfordulóján emlékezünk. 70 év nagy idő, több mint két emberöltő, két egymás utáni generáció felnövésének ideje. Gondoljunk bele, 1848 70. évfordulója éppen 1918-ban volt, amikor egy 1848-hoz képest nagyon más világban, nagyon más problémákra reflektáló új forradalom volt készülődőben. Adódik, hogy a forradalmak utáni 70 évek néhány összehasonlítható vonását kiemeljük. Mindkét esetben kivégezték a legitim miniszterelnököt; az 1848-49-es és az 1956-os tevékenységek büntetéseként végrehajtott kivégzéseket és bebörtönzéseket utólag nem lehetett és lehet meg nem történté tenni; az tudható, hogy Kádár küzdött ezzel a teherrel, annak viszont nincs nyoma, hogy ilyesmi Ferenc Józsefet foglalkoztatta volna – ugyanakkor pályájuk sikeresebb időszakában egyikük társadalmi megítélését sem befolyásolta bűnük. Az 1867-es Kiegyezés és az érett Kádár-korszak közmegegyezésnek nevezett kompromisszuma között sok a hasonlóság, bár a különbség is. Utóbbi például, hogy a Kiegyezést követően a hatóságok már megtűrték a március 15-ről szóló, nem hivatalos megemlékezéseket, 1898-ban pedig törvényben állami ünneppé nyilvánították a forradalom emlékét, azzal a szépséghibával, hogy nem március 15-e lett ünnep, hanem április 11-e, az 1848-as áprilisi törvények királyi szentesítésének napja. Ezzel szemben 1956 ellenforradalom és tabu téma maradt az 1956-ot leverő rendszer bukásáig, 1989-ig. Míg 1867 után a korábbi elitéltek jelentős része, persze ki-ki társadalmi státusza szerint, teljesjogú állampolgár lett, aminek részeként az 1851-ben távollétében halálra ítélt Andrássy Gyula lett 1867 után az első miniszterelnök, az 1956 miatt elítéltekkel, a Kádár-korszak, néhány kivételt nem számítva, igazán soha nem békélt meg.
1848 után 70 év kellett a magyaroknak a következő forradalomig, 1918-19-ig. 1956-ot követően 33 év, nagyjából egy emberöltő telt el a rendszerváltásig, ami mégiscsak forradalmi léptékű fordulat volt, nevezték jogállami forradalomnak és „refolúció”-nak is, azaz a reform és a forradalom ötvözetének. Igaz ezt a sajátos forradalmat a nemzetközi környezet változása tette lehetővé, nem a magyar nép türelme fogyott el. Viszont a változásokban érdemi szerepet játszó ellenzéki értelmiségiek vállalták 1956 hagyományát, egyáltalán, az addig elhazudott 1956 rehabilitálása, a kivégzett vezetők újratemetésével fontos része lett a rendszerváltásnak és a célok is részben azonosak voltak 1956-tal, amennyiben a szabadságjogok, a demokrácia követelése, a Szovjetuniótól való függés felszámolása meghatározó szerepet kaptak.
Félig tréfásan itt közbevetőleg megemlítem, hogy alig 20 évvel az 1989-90-es rendszerváltás után a magyar népnek újra forradalmi kedve támadt és egy utólag fülkeforradalomnak nevezett aktussal létrehozta a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Míg az addigi forradalmak célkitűzéseit világosan megfogalmazták, bár a célok megvalósításával voltak gondok, az úgynevezett fülkeforradalommal megvalósítandó tervekről elfelejtették tájékoztatni a lakosságot. Nemzeti együttműködésnek nevezni az új rendszert pedig ugyanolyan hazugság volt, mint forradalminak és munkás-parasztnak hívni a Kádár-kormányt. Az új rendszer önelnevezéséből létrejött betűszó, a NER rövid idő alatt finoman fogalmazva is negatív jelzővé vált. Majd, mintha csak létezne egy fel nem ismert természeti törvény, miszerint a magyar nép forradalmi szelleme következtében egyre rövidülnek s forradalmak közötti időszakok, már csak 16 év telt el a fülkeforradalomtól, és a NER-t, egy egyesek által választási forradalomnak nevezett aktussal 2026 áprilisában a népakarat elsöpörte. Itt el lehet meditálni a kérdésen: mi a forradalom kritériuma, egy rendszer hibáinak, bűneinek kijavítására tett kísérlet, akár fegyveres harc árán is, mint 1956-ban, vagy egy társadalmi, gazdasági rend felváltása egy másikkal, akár békés, tárgyalásos úton, mint 1989-90-ben vagy a több mint kormányváltás szándékú választásokkal teremtett változás, mint 2010-ben vagy 2026-ban? Nyilván lehet forradalmi léptékűnek nevezni változásokat, de, ha rajtam múlik, én a forradalomnak fenntartanám azt, amikor a köztereken zajló tömegdemonstrációk érnek el radikális politikai változásokat.
Az minden esetre fontos és sajátos magyar vonás, hogy 1956 után 70 évvel, a lényeges különbségek ellenére sem nehéz 1956-ot 1989-90-et és 2026-ot közös szándék alapján összekötni: amennyiben a változtatás igényében a korlátok nélküli, hazug és lehasznált hatalommal szemben a szabadság, a demokrácia, a Szovjetuniótól, illetve az Oroszországtól való függés felszámolásának igénye fontos szerepet kapott. Ugyanakkor nem vitás, ha 1918-ra nagyon mássá vált a világ 1848-hoz képest, ez még inkább áll az 1956 óta eltelt 70 évre. Hogy csak egy példát említsek: ha ma demokráciáról beszélünk, nem tehetjük azt az úgynevezett közösségi média, annak előnyei és hátrányai említése nélkül, utóbbin értve a félrevezetés minden korábban ismertnél hatékonyabb, demokratikus rendet veszélyeztető lehetőségeit.
A forradalom 1956-ban a lengyel szolidaritás jegyében kezdődött. Ma az Ukrajnával való aktív szolidaritás több, mint a megtámadott melletti kiállás erkölcsi kötelessége. A ránk leselkedő egyik legnagyobb veszély, ha Oroszország győz, és groteszk módon ebben a mai amerikai vezetésnek döntő szerepe lehet, túl a fegyverszállítások visszafogásán, azzal, ha Ukrajna és Európa nélkül állapodik meg Ukrajnáról Oroszországgal és esetleg Kínával. Ez Európa pozíciójának látványos leértékelése lenne, márpedig Magyarország érdeke az, hogy Európa megmaradjon a világ fontos tényezőjeként. Ehhez persze képessé kell válnia Amerikától függetlenül megvédeni magát, továbbá, hogy technológiai értelemben is önálló és versenyképes maradjon. Nevezhetjük ezt elsőrendű nemzeti érdeknek is, hiszen egy eljelentéktelenedő Euróban és különösen egy izolált Magyarországnak esélye sincs szuverenitásra.
Ha kerülve a közhelyes fordulatokat némileg átélhetővé szeretném tenni 1956 jelentőségét, 2026-ban könnyebb dolgom van, mint a korábbi években lett volna. A 70 évvel ezelőtti történések legfontosabb eleme ugyanis az volt, ami most közeli ismerős: emberek tömege mondta ki, ami addig szinte elképzelhetetlen volt, hogy nem akarnak tovább úgy élni, ahogy addig éltek, elegük van a hazugságokból. A ma aktív generációk által átélt 2026 jó minta arra, hogy 1956-ot névtelen emberek cselekedeteként képzeljük el.
Az átélt történelem ritkán olyan, amilyennek később a tankönyvek vagy a tudományos feldolgozások, pláne az emlékezetpolitikai szándékok mutatják. Akik „csinálták” 1956-ot, jó esetben nem történelmi szereplőként viselkedtek és néhány kivételtől eltekintve nem ilyenként tekintettek magukra, egyebek között például nem tudták, hogy mi lesz a folytatás, hogy a könyvekben mi lesz a következő fejezet címe. Márpedig tudjuk, a történelmi események megítélését, az utókor értékelését mindig nagyban befolyásolja, hogy mi történik utána. Az olyan rendkívüli napokon, mint október 23-a és az azt követők, az emberek olykor csak azt tudták amikor utcára mentek, hogy vannak dolgok, amelyeket rájuk kényszerítenek, de többé ezt nem akarják természetesnek tekinteni, ezt nem fogadják el, sőt elutasítják.
Az évfordulókon nem azért érdemes ünnepelni és emlékezni, mert az utólag történelmi szereplőnek látottak hibátlanok voltak és még csak azért sem mert minden egykori vagy különösen mai kérdésre választ találunk a dicső múltban. Sokkal inkább azért, mert tiszteljük azokat, akik bátran kiálltak az elfogadhatatlannal szemben.
Nem deheroizálás, hanem a tényekkel szembenézés, ha megemlítem: minden forradalomhoz vagy forradalmi léptékű változáshoz szükségszerűen illúziók társulnak, a remény, hogy győzelem esetén szinte tökéletes, harmonikus világ jön. A szándékos torzítások és az 1989-90-es rendszerváltás szinte mechanikus következményeként sokan úgy képzelik: mert 1956-ban és 1989-ben voltak közös célok, ugyanaz volt a forradalom szándéka, mint az 1989-90-es rendszerváltásé. Ezzel szemben 1956-ban és még sokáig, élt az illúzió: a bűnöket kell felszámolni, a hibákat kell kiküszöbölni és a szabadság, a demokrácia összeegyeztethető azzal, amit akkor szocializmusnak tartottak. Miközben 1956-ban radikálisan elutasították a létező, szovjet típusú szocializmust, a létező rendszer demokratizálását tekintették célnak, vagyis a kapitalizmus visszaállításával vagy a magántulajdon dominanciájának megteremtésével nem foglalkoztak. Az 1956-os forradalom idején a „jó” szocializmuson kívül nem létezett érdemi támogatottságú, koherensnek mondható jövőkép, egyrészt mert a Horthy-korszak iránt, okkal, csak igen kevesen éreztek nosztalgiát, másrészt mert a magántulajdonra, piacgazdaságra épülő kapitalizmust olyannyira igazságtalannak, kizsákmányolónak tartották, hogy hitték, kell lennie egy szabadságot, egyenlőséget és testvériséget egyaránt megvalósító berendezkedésnek. Semmit nem vesz el 1956 hősiességéből, hogy illúziók is társultak a forradalomhoz, hogy a történelemkönyv következő fejezeteiből mi már tudjuk, az a szocializmus, amiben akkor sokan hittek nincs.
A rendszerváltáskor már abból indultunk ki, hogy a kommunista értelemben vett szocializmus összeegyeztethetetlen a politikai pluralizmussal, a szólásszabadsággal, a valódi hatalommegosztással, miközben az állami tulajdonra épülő, piaci mechanizmusokat kiiktató gazdasági rend képtelen kielégíteni az emberi szükségleteket. Tegyük hozzá, a kommunista rendszer mai, működőképesnek látszó változata, a kínai, amelyik komoly gazdasági teljesítményekre képes szuperhatalommá tette az országot, boldog szimbiózisban él a kizsákmányolónak nevezett magántulajdonnal, sőt, ez a létfeltétele — miközben a rendszer legitimáló célja éppen az emberi kiszolgáltatottság felszámolása volt. A kínai államkapitalizmus nem kevésbé kizsákmányoló, mint bármelyik kapitalizmusváltozat. A kínai rendszer kommunistaságából az maradt, hogy elfogadhatatlan számára 1956 legfőbb célja, a szabadságjogok, a demokrácia programja.
70 évvel 1956 után, mint már említettem, természetesen a világ és Magyarország egészen más, mint egykoron volt. De a forradalom ma is etalon, örök figyelmeztetés, hogy a szabadság, a politikai jogok, az, hogy az ember félelem nélkül elmondhassa, mit gondol, nem magától értetődő adottságok, időnként így-úgy harcolni kell ezek megszerzéséért, megőrzéséért, visszaszerzéséért.
Fotó: Farkas Norbert, 24.hu
