(Le Point, 2019. április 18.)
Írta: Bernard-Henri Lévy
Fordította: Fáber András
Képek: copyright Camille Lotteau
Európai beszéd
Budapest, 2018. április 10. Bernard-Henri Lévy, európai turnéja során Looking for Europe – Keressük Európát c. színdarabjával, Orbán Viktorral találkozott. Ezt írja twitter-üzenetében: „Egy két órán át tartó beszélgetés után szédülök ettől az embertől, akit oroszellenesnek és Európa-pártinak ismertem, és aki ma #Putyin kezében van.”
*
Pontosan harminc évvel ezelőtt ismerkedtünk meg egymással, közvetlenül a berlini fal leomlása előtt, egy magyar ellenzéki találkozó alkalmából a budapesti francia nagykövetségen.
Mitterrand elnök kért meg, hogy írjak a számára egy jelentést arról, hogyan vehetne részt Franciaország a kommunista iga alól felszabadult közép-európai országok újjáépítésében.
Akkoriban Orbán Viktor volt a szovjet rendszerrel szemben álló győztes ellenzék egyik legragyogóbb vezéralakja.
Fiatal volt, Soros György ösztöndíjasa, nemrég írta egyetemi szakdolgozatát a Szolidaritás mozgalomról Lengyelországban.
Egyetlen nap alatt lett híres ember, annak következtében, hogy a budapesti Hősök terén beszédet mondott Nagy Imre, az 1956. októberi felkelés vértanúja tiszteletére.
Az azóta eltelt harminc év alatt alaposan megváltozott: testes zsarnok lett belőle, aki megjelenésében egy nyugállományú bunyósra emlékeztet, és aki az izomzattól eltekintve Putyinra hasonlít, ugyanakkor a tekintetében valami alig észrevehető szomorúság bujkál, van benne egy kis visszafogottság, mondhatni félszegség is, amikor az interjúra velem együtt érkező Gilles Hertzognak gátlásosan a kezét nyújtva így köszön: „Jó napot, uram, Orbán Viktor vagyok, üdvözlöm Önt Budapesten.”
Egy egykori karmelita kolostor könyvtárszobájában vagyunk az egyik budai dombon, a fali polcokon vallási könyvek sorakoznak. A párizsi magyar nagykövet, Károlyi György, aki egyenesen erre a találkozóra utazott haza, mondta nekem, hogy a miniszterelnök nemrég költözött ide.
És miután éppen az emlékeimmel vagyok elfoglalva, nem érzek késztetést arra, hogy mindjárt a beszélgetés elején nekiszegezzem a kérdést a házigazdának: az egykori totalitarizmus-ellenes aktivista hogyan talált rá a maga damaszkuszi, pontosabban moszkvai útjára, hogyan fordult a konzervativizmus és az ultranacionalizmus felé, hogyan történt, hogy egy volt Soros-ösztöndíjas első számú közellenségnek tette meg egykori jótevőjét, akinek gúnyrajzra emlékeztető arcvonásai néhány hete még ott virítottak a plakátokon, szerte magyar főváros utcáin. Arra sem érzek késztetést, hogy indításul azt a rejtélyt kezdjem el fejtegetni, mi vihetett rá egy egykori hiteles ellenzékit arra, hogy elsajátítsa az életrajzok utólagos átírásának sztálinista technikáját (azzal a különbséggel, hogy ő a saját emlékezetét kezeli hézagosan…). Mindehhez némi időt kell nyernem, úgyhogy inkább békésen, egyszerű kérdéssel indítom a beszélgetést: „Hogyhogy egy kolostorra esett a választása? Miért egy ilyen rideg helyet talált magának?”
De a válasz, ami érkezik rá, valamivel élesebb, és jó indítás a beszélgetéshez.
„A régi dolgozószobám az Országház épületében volt, odalent a városban, a Duna másik partján – és ez nem volt igazán jó megoldás a hatalmi ágak szétválasztása szempontjából.”
Mondhatta volna azt is, hogy: „Fölébe akartam kerekedni ennek a városnak, mert ez idő szerint ez az egyetlen hely az országban, amelyik ellenáll nekem.”
Úgy is folytathatta volna –, mint ahogyan később majd szóba is fogja hozni: csütörtökönként ide vonul vissza, hogy ennek a teremnek a csendjében és magányában olvasással töltse a napot –: „mert kedvelem a keresztényi szigorúságot. Olyan katolikus vagyok, aki áttért a protestáns vallásra, a hazámat pedig meg akarom téríteni az állami kereszténységre.”
De nem.
Az illiberalizmus feltalálója, az az ember, aki a demokráciát csak arra használja, hogy megtorpedózza, az autokrata, aki folyamatosan szájkosarat rak az országgyűlésre, móresre tanítja a bírákat és ellenőrzi a médiát, képes azt állítani, hogy a demokrácia tiszteletben tartása miatt költözött ki a régi dolgozószobájából.
Nem térek magamhoz. Fogalmam sincs, mennyi idő van még hátra a beszélgetésből.
Nem gondolom, hogy holnap a szabad magyar sajtó képviselői megírnák: én egyetlen délután folyamán több időt töltöttem vele, mint ő velük a demokratúra nyolc éve alatt –, úgyhogy inkább folytatom.
„Ön az illiberális irányzat, a demokratúrának nevezett rendszerek vezéralakjának számít…” Az „illiberális” szótól mintha indulatba jönne.
„Álljunk csak meg! Előbb értsünk egyet a szóhasználatban. Mi a valós helyzet? A liberalizmus hozta létre a politikailag korrekt beszédet. Vagyis egyfajta diktatúrát vezetett be. Azaz a demokrácia ellentétét. Ezért is gondolom úgy, hogy az illiberalizmus helyreállítja az igazi szabadságot, az igazi demokráciát.”
Most meg kell mondanom neki, mennyire körmönfontnak tartom ezt az okoskodást.
Szóba hozom azokat a jogsértéseket, amelyekről néhány órával korábban számoltak be nekem egy összejövetelen az itteni civil szervezetek képviselői: megszüntetett lapok; éhező migránsok; börtönbüntetésre ítélnek embereket, akik segítséget nyújtanak a menedékkérőknek; a CEU, amelyet Soros-egyetem néven emlegetnek, arra kényszerül, hogy Bécsbe költözzön, és úgy adjon diplomát; a hajléktalanok, akiket felír és szabálysértésért megbüntet a rendőr; bírák, akik parancsszóra ítélkeznek…
Hallgatja, amit mondok, de nem válaszol. Újra felölti az iménti bágyadt, szomorú arckifejezést. Egy esetet kivéve, amikor Iványi Gáborról kezdek beszélni. Iványi, aki maga is részt vett a civilekkel rendezett találkozón, amolyan magyar Pierre abbé, aki itt Budapesten menedéket hozott létre hajléktalanoknak és annak a néhány migránsnak, akik át tudtak jutni a határon kiépített új vasfüggönyön, a szögesdrótból készült kerítésen – a rendszer megvonta tőle az egyházi jogosítványokat és az anyagi támogatást.
„Jól ismerem Iványit – szakít félbe. – Két gyerekemet is ő keresztelte meg. De ebben az esetben az országgyűlés határozott így, mert feltétlenül tenni kellett valamit a church business (az egyházi üzletelés, a ford.) ellen. És…”
Habozik. Keresi a szavakat.
„És ráadásul fasisztának is nevezett. Ez az egyetlen dolog, amit nem tudok neki megbocsátani.”
„Salvini tartja a frontvonalat”
Folytatom.
„Ám legyen. Akárhogyan határozzuk is meg, mégiscsak ő az illiberális irányzat vezéralakja Európában. Lehet-e így nevezni a dolgokat? Ön pályázik-e erre a szerepre?
– Igen is, meg nem is.”
Megint felölti azt a már ismert szerény, csaknem ijedt arckifejezést, amely nem igazán felel meg annak a képnek, ahogyan a nagy és gonosz Orbánt szokás elképzelni.
„A támadások miatt, amelyek mostanában Ön ellen irányulnak?”
Mosolyog.
„Fütyülök a támadásokra. Tudja, Magyarország elég sajátos ország. Ez az egyetlen ország Európában, amelynek a nyelve tökéletesen érthetetlen egy külföldi számára. És – nézze –, ez az értetlenség nekem tökéletesen megfelel…
– Szóval?
– Szóval úgy látom, kicsit nagy ez a kabát. Mert Magyarország is kis ország, ezt soha ne felejtse el. És nem vágyik efféle vezető szerepre, az eszközei is hiányoznak hozzá.”
Nézem. Meglehetősen robusztus, ahogy ott ül a fotelban, törzsét kissé előre döntve a kis faasztal fölé, amely elválaszt kettőnket. Vajon őszintén beszél-e? Vajon a Fidesz nemrég bekövetkezett „felfüggesztése” az európai parlamentben az EPP (az Európai Néppárt, a ford.) részéről okozza-e, hogy most visszakozik? (tkp.: „ellenkező irányban pedálozik”, a ford.) Megsuhintotta az ágyúgolyó szele, és megijedt? Folytatom.
„Azt akarja-e ezzel mondani, hogy a sajtó tévúton jár, amikor úgy állítja be az európai választásokat, mint egy Orbán–Macron mérkőzést?”
Erre felnevet, és tanúnak használja fel Károlyi nagykövetet, ezt a régi rendből származó arisztokratát, aki egyetlen szót sem szól az egész beszélgetés alatt. Károlyi felé fordulva, kacagva ismételgeti:
„Orbán–Macron… Orbán–Macron…
– Ön ennyire utálja Macront?
– Szó sincs róla. Jó személyes kapcsolatban állok vele. Csak azt gondolom, hogy ő túlontúl értelmiségi ahhoz, hogy a mi szakmánkat művelje.
– Vagyis?
– Vagyis, ismétlem, épp elég dolgom akad a saját hazámban, amely törékeny és veszélyben van, mint a kis országok általában. Ami az Ön által említett mérkőzést illeti, nem bánnám, ha valaki más venné át a fáklyát.
– Le Pen asszonyra gondol?”
Erre hirtelen megmerevedik, és felhagy a kacagással.
„Dehogy! Semmilyen kapcsolatom nincs Le Pen asszonnyal. Semmilyen.
– Hogyhogy?
– Azért, mert Laurent Wauquiez figyelmeztetett, hogy ne lépjem át a piros vonalat
– Laurent Wauquiez?
– Igen. Ő a barátom. Tudja, nekem sok barátom van Franciaországban.
– Mint például?”
Úgy tesz, mintha számba venné a barátait: „Hát először is Nicolas Sarkozy. Aztán Chirac, aki mindig nagyon jó fogadtatásban részesített. És Valéry Giscard d’Estaing mint hivatkozási alap, akit minden alkalommal igyekszem meglátogatni, valahányszor Párizsban járok.”
Újra szóba hozom Marine Le Pent: „Azt akarja-e mondani, hogy szövetséget kötne Marine le Pennel, ha francia barátai nem óvnák ettől?”
Ezúttal minden habozás nélkül érkezik a határozott válasz: „Nem, szövetséget semmi esetre sem kötnék vele.
– Újra felteszem a kérdést: miért nem?
– Mert nincs hatalmon.”
Most én vagyok meghökkenve. „Ha egy vezető politikus nincs hatalmon, bármit megtehet, bármit mondhat. Butaságokat csinálhat. És én efféle dolgokban nem akarok részt venni.
– Hát akkor kivel? Ha nem Ön a befutó, és Marine Le Pen sem az, akkor ki marad?”
Populizmus. Orbán Viktor 2018. augusztus 28-án Milanóban Matteo Salvini olasz belügyminiszterrel találkozik.
Nyomban visszavág. Úgy, mintha már sokat gondolkodott volna a válaszon, és régóta kialakította volna a saját álláspontját.
„Matteo Salvini. Ő egy nagy ország vezető politikusa. Az európaiak szankciókat vezethetnek be egy olyan kis ország ellen, mint Magyarország. De sohasem fognak odáig merészkedni, hogy nekitámadjanak egy több mint 60 milliónyi lakosságú országnak, mint amilyen Olaszország. Salvini egyébként kemény fickó. Kitart a migránsokkal szemben. Tartja a frontvonalat.”
A „frontvonal” szót némiképp fellengzősen ejti ki. Úgy beszél a migránsok tragikus sorsáról, mint valami háborús agresszióról, amelynek Magyarország a célpontja. Megkérdezem, nem afféle beszéd-e ez, ahogyan az egykori antiszemiták beszéltek a háború, az igazi, vagyis a világháború után, amikor az európai zsidóság csaknem teljes egészében elpusztult, de ők továbbra is antiszemiták maradtak, annak ellenére, hogy a zsidók majdnem mindannyian meghaltak vagy kivándoroltak?
Félbeszakít: „Nem beszélhet így! Én a lehető legjobb kapcsolatban állok Izraellel.
– Kétségkívül. És a zsidókkal?
– Ugyanúgy. Hadd mondjak Önnek valamit. Eljött egy pillanat Magyarország történelme során, amikor már nem volt elegendő mezőgazdasági munkáskéz, és ezért cseheket, ruténeket, romákat, stb. kellett behívni, hogy nálunk dolgozzanak. Olyannyira, hogy a XIX. század közepe táján maguk a magyarok is kisebbségbe kerültek. Tudja-e, hogyan rendeztük el a dolgot? Úgy, hogy a magyarok és a zsidók egy nagy szövetséget kötöttek, és így aztán együtt már kitették az összlakosság mintegy 50 %-át.”
Úgy beszél erről a nagy szövetségről, mint valami iparbáró, aki azt ecseteli, hogyan kerültek többségbe az igazgató tanácsban. És amikor azt kérdezem tőle, hogy akkor szerinte mi az oka a magyar antiszemitizmusnak, amely mégiscsak az egyik legpusztítóbb volt egész Európában, akkor hirtelen azt a megdöbbentő választ adja a kérdésemre: „Kun Béla.”
Kun Béla volt Lenninek az a híve, aki 1919-ben létrehozta a rövid életű magyar Tanácsköztársaságot.
„Igen, Kun Béla – erősíti meg. – A zsidók – sajnálatos tény, de tény – alaposan kivették részüket a kommunista forradalomnak ebből az elvetélt kísérletéből. És így ért véget Budapesten a zsidó és a magyar nép szép szövetsége…”
Vajon tudja-e, hogy amikor azonosnak tekinti a „zsidó” és a „bolsevik” jelzőt, akkor a XX. századi antiszemita propaganda fő témáját újítja fel? Elmondom neki, amit egy részvevőtől hallottam, aki a civil szervezetekkel rendezett ma délelőtti találkozón vett részt. A nő arról tájékoztatott, hogy Schmidt Mária, a Holocaust-múzeum igazgatónője, akit a miniszterelnök nevezett ki, nemrégiben Horthy kormányzót dicsőítette, azt a Horthyt, aki 1933-tól 1945-ig Hitlerrel cimborált.
Hirtelen félbeszakít.
„Várjon csak. Én, Orbán Viktor voltam az első, aki Horthy kormányzót dicsértem. Része Magyarország történelmének. Talán nem ő szabadított meg bennünket Kun Bélától?
– Jó, fogadjuk el. De nem ő volt-e az is, aki később, 1944 márciusában, amikor a nácik megszállták Magyarországot, hagyta, hogy bejöjjenek, és még abba is beleegyezett, hogy deportálják a zsidókat?”
Bűnbánó arckifejezésre vált. Kigömbölyödött vonásai alól az egykori ellenzéki fiatalember vonásai tűnnek elő futólag.
„Igen, ez igaz. Le kellett volna mondania.”
Én viszont visszatérek a migránsok kérdésére.
„Azt akartam mondani a migránsokkal kapcsolatban, hogy előfordultak olyan időszakok a történelemben, amikor zsidók nélkül is volt zsidóellenesség. Nincs-e Önöknél migránsgyűlölet, noha egyetlen migránssal sem lehet találkozni Budapest utcáin?
– Ki kell önt ábrándítanom! 2015-ben voltak nálunk migránsok. Akkor, amikor Merkel asszony kitárta előttük az ajtót. Úgy zúdultak ránk, mint a cunami.
– Ön is tudja, hogy nem maradtak itt.
– Ez igaz. De visszajöhetnek. Van egy ilyen szabály az Európai Unióban: egy migránsnak bármikor joga van visszatérni arra a helyre, ahol belépett a schengeni övezetbe. Értse meg, Magyarország mindig is átjáróház volt; mindenki, egyszerűen mindenki átvonult rajta; és én nem szeretném, ha ez újra előfordulna…”
Rám hagyja, amikor jelzem neki, hogy a visszatéréshez való jog csak hat hónapig van érvényben, és hogy már elhárult a „fordított cunami” veszélye. Azt is rám hagyja, amikor arra utalok, hogy a régi Orbán Magyarország dicsőségének tartotta a keletnémetek átengedését Nyugatra, miután átjutottak a Falon. Azt sem vitatja, hogy 1956-ban a felkelés leverése után Ausztria befogadott 150 000 magyar menekültet, Magyarország igencsak örült annak, hogy létezik menedékjog (ezt az állítást valójában csak félig fogadja el, megjegyezve, hogy a 150 000 legyőzött szabadságharcost az osztrákok „előbb táborokba gyűjtötték össze”).
„Magyarország nem egy nemzet, hanem egy csoda!”
Európa, Európák. 2018. június 29., Brüsszel. Hármas találkozás Emmanuel Macron francia elnök, Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor, magyar miniszterelnök között.
Viszont kemény támadást intéz Merkel asszony ellen.
„Kedves nő a kancellár asszony. Meg tudom érteni, hogy gondjai vannak a nem megfelelő népesség-szaporulat meg a migránsok miatt. De miért kelljen nekünk fizetnünk azért, hogy ő meg tudja oldani a saját gondjait?”
Ennél is keményebb hangnemre vált, amikor általánosságban beszél a migráció jelenségéről.
„Európában az iszlám okozza a fő problémát. Nos, mit is mondhatnék az iszlám terjeszkedéséről? Ennek a kereszténység régen is ellenállt, ma is ellenáll; Magyarország pedig ma is, akárcsak nemrég, az európai kereszténység élharcosa.”
Vajon tervezi-e, hogy eltávolodik attól az Európától, amelyről úgy beszél, mint ami Németország érdekeinek szolgálatában áll, és amelyet egy „nagy lakosságcsere” fenyeget?
Tiltakozik. Talán azokra az európai strukturális alapokból származó milliárdokra gondol, amelyeket Magyarország arra használhat fel, hogy autópályákat építsen, és felújítsa azokat a kupolákat, hidakat és palotákat, amelyek ma is a Duna partján kéjesen elnyújtózó Budapestnek, ennek a közép-európai Ninivének a díszeit alkotják.
„Semmi esetre sem! Hiszen én vagyok a legkeresztényibb, vagyis a legeurópaibb minden európai közül. Én vagyok Európa DNS-ének őrzője.
– Akkor is, ha a pápa más véleményen van, mit Ön? Akkor is, ha ő egyfolytában a vendégszeretet és a befogadás fontosságát hangoztatja?”
Hallgat.
Másodszor érzem, hogy kényelmetlen számára a kérdés, és tart a dologtól, akárcsak akkor, amikor arra tereltem a szót, hogy a Fideszt felfüggesztették az európai parlamentben.
„Igen. Mi tagadás, kellemetlen egy ügy. Már csak azért is, mert Budapestre várjuk a pápát. De én fogtam a vándorbotomat, hetenként több alkalommal újságírók és kíséret nélkül járom a keresztényeket, azért, hogy elmagyarázzam nekik az álláspontomat. De vigyázzunk!”
Az állat hamar új erőre kapott…
„Partnereinknek tudniuk kell, hogy a magyarok népe régi, szabad és büszke nép, amely nem tűr gyámságot maga fölött. Megszálltak bennünket a törökök. A szlávok. A kommunisták. De ettől még nem kell Brüsszel fennhatósága alá kerülnünk.”
Ellenvetésként megjegyzem, hogy nem lehet Brüsszelt megszálló hatalomhoz hasonlítani.
Ezen a ponton térek rá arra a két valódi hatalomra, amelyek annyira gyászba borították Magyarország történelmét, és amelyek örököseivel, úgy látszik, egész jól megérti magát.
„– Erdoğanra céloz ezzel?
– Rá is.
– Erdoğan bonyolult eset. Úgy vagyok vele, mint Berlusconival. Kevesen tudják, milyen személyes kapcsolatban állok Silvio Berlusconival. Maga tudja?
– Nem hinném.
– A 90-es évek elején vagyunk. Megszólal a telefon. Ő van a vonal másik végén. Korábban még csak nem is hallottam róla. Meghív, menjek el az AC Milan egyik mérkőzésére. Valójában akkoriban már a Forza Italia létrehozását tervezte. Azért hívott meg, hogy kifaggasson, hogyan csináltam én a Fidesszel. Hát így lettem én 30 évesen az olasz miniszterelnök gyámja (támasza – a ford.).
– És Erdoğan?
– Tudnivaló Erdoğanról, hogy futball-mániás. Akárcsak én. És a focisták felismerik egymást egy titkos jelről: van nekik egy izmuk itt, a hátuk alsó részén…”
Kissé felemelkedik a fotelban, mintha csak meg akarná nekem mutatni azt a bizonyos izmot.
„Nos, így tettünk mi is Erdoğannal, amikor először találkoztunk. Megtapogattuk egymás háta alját. És felismertük egymást.
– Na jó. De mi van azzal a Magyarországgal, amelyet Ön úgy ír le, mint egy kis, törékeny fenyegetett nemzetet?…”
– Meg mint egy kész csodát! – tromfol rám. – Értse meg: Magyarország nem csak nemzet, hanem valóságos csoda!
– Ok. Mondhatjuk, hogy csoda. De nem volna helyénvaló, ha ez a csoda bizalmatlan lenne azzal az oszmán imperializmussal, amelyik Ankarában rohamléptekkel tér éppen vissza?
– Hogyne, persze! De ezzel kapcsolatban is vigyázni kell…”
A könyvtárterem polcaira mutat: ide zárkózik be csütörtökönként.
„A kutatók sokat fejlődtek. Különösen a nyelvészek, akik a finnugor ősnyelvvel kapcsolatos kutatásokat folytattak, ahonnan valójában két nyelv származik: a török és a magyar. Van egyfelől a közös történelmi múlt, ami olyan, amilyen, de fennáll a rokonság is.”
A komoly kutatók nem hisznek ebben a zavaros elméletben, amelyet Ankarában a „turáni” jelzővel illetnek. De tekintve, hogy úgy látszik, Orbán Viktor malmára hajtja a vizet…
Folytatom. „És mi a helyzet Oroszországgal?
– Oroszország nagy ország.
– Tudom.
– Nagy ország, amely a tőszomszédságunkban terül el. Csak Ukrajna választ el tőle bennünket.
– Ezt is tudom.
– Azt akarom mondani, hogy erre ügyelni kell. Nagyon kell ügyelni. Támogatni kell Ukrajnát, ami az utolsó védőbástya köztünk és Oroszország között. De Putyint sem szabad provokálni. Én éppen ezért ellenzem az Európai Unió által ellene hozott szankciókat.
– Az is beletartozik-e ebbe, hogy csaknem diplomáciai jogállásban részesíti azt az orosz beruházási bankot, amelyik a múlt hónapban költözött Budapestre?”
Először fordul elő a beszélgetés kezdete óta, hogy úgy látszik, mintha kezdene indulatba jönni.
„Azon kezdem, hogy ez nem is orosz bank…”
Úgy tesz, mintha az ujjain számolna, ugyanazzal az arckifejezéssel, mint amikor a francia barátait vette számba, vagy mint amikor azt magyarázta nekem, hogy a zsidók és a magyarok az egymással kötött szövetség révén végül is többségbe kerültek.
„A bankot, amelyről Ön beszél, úgy hívják: International Investment Bank (magyarul Nemzetközi Beruházási Bank – a ford.). A tőkéjének 51%-át nem oroszok tulajdonolják. Meg aztán, őszintén szólva, az európaiak… Szóval az európaiak, ugye…
– Igen?
– Nagy képmutatók az európaiak. Egyrészt kioktatnak bennünket. Másrészt, ha jól tudom, nem én szorgalmaztam a NordStream 2 (magyarul: Északi Áramlat 2 – a ford.) gázvezeték tervét, amelynek következtében az európaiak függésbe kerülnek az orosz gázellátástól…”
Arra gondolok, amit Budapesten rebesgetnek az üzleti kapcsolatokról Putyinnal és a Kreml embereivel.
És arra a szövegre is gondolok, amit néhány óra múlva el fogok mondani a színpadon róla, a való világnak erről a Luke Skywalkeréről, aki átállt az erő sötét oldalára; aki az oligarcha-birodalom marionett-bábujaként viselkedik; és aki, ahhoz hasonlóan, ahogyan Caligula konzullá nevezte ki a lovát, régi haverját, Mészáros Lőrincet az ország leggazdagabb emberévé tette.
Ebben azért furcsa módon nem vagyok annyira bizonyos.
Nehezemre esik azt gondolni, hogy az egész szónoklat a hódító kereszténységről mindössze arra szolgál, hogy elleplezzen valamiféle üzleti szellemben fogant megalkuvást.
Hajlamosabb vagyok azt hinni, hogy ebben az esetben az abszurd őszinteség egy megnyilvánulási formájáról van szó – de mégiscsak valamilyen őszinteségről.
Nos, Orbán Viktor, a keresztény értékeknek ez a hírnöke, akire naponta cáfol rá a pápa; ez a közvádló, aki az Európai Uniót úgy állítja be, mint népek börtönét, ahonnan viszont évente több milliárdnyi pénz ömlik ide támogatások és szubvenciók formájában; ez a szuverenista, akit Putyin bűvkörébe vont, a magyar lélek megújulásának ez az atyamestere, aki oroszbarátsága folytán legfeljebb a gyalog szerepét játszhatja azokkal az új Radetzkykkel szemben, akik egész Európát egyenszabású moszkvai zubbonyba akarják bújtatni; aki, noha más méretben, de ugyanolyan fajta abszurd ember, mint amazok, de ugyanakkor egy új Horthyt is formáz.
Mindjárt vége a beszélgetésnek.
Kitessékel bennünket a Duna fölé magasodó teraszra, az operatőrünket is odahívja.
Megint eszembe jut a harminc évvel ezelőtti bátor ellenzéki fiatalember.
És váratlanul, mintha csak olvasna a gondolataimban, vagy mintha most fedezné fel a gyűrűt, amelyet az ujjamon hordok, amely a Soros György által támogatott egyetem gyűrűje, egy olyan emberé, akinek a halálát kívánja, azt kérdezi tőlem, ismerem-e az illetőt.
Azt felelem a kérdésre, hogy Soros György a barátaim közé tartozik.
És amikor Orbán Viktornak, aki ott áll a kamera előtt, amely filmre veszi, felteszem a kérdést, hogy mit üzen általam egykori pártfogójának, azt válaszolja – nem is egyszer, hanem mindjárt meg is ismétli: „Jó egészséget és sok szerencsét kívánok neki.”
Utoljára jelenik meg szemeim előtt az egykori oxfordi diák, aki forró könnyeket hullatott a Hősök terén kitett üres koporsóra.
Utoljára van itt köztünk az a régi fiatalember, aki ma minden energiáját arra fordítja, hogy saját rózsabimbóját egykori jótevője képébe nyomja. („Rózsabimbó” – utalás Orson Welles Citizen Kane [Az aranypolgár] című, 1941-ben készült híres filmjének végére. – a ford.)
És megesküdnék arra, hogy ezt az embert, aki ellensége nemcsak Sorosnak, de nekem is és velem együtt a populizmus ellen küzdő minden demokratának, ezt az embert, aki megölte magában a régi fiatalembert, ezt az embert, aki valószínűleg már alkalmatlan az igazság szolgálatára, hirtelen látomás fogja el: látomás egy olyan útról, amit nem járt végig, és egy olyan életről, amit nem élt meg.
Hát, nem is tudom.
