- Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész mond beszédet
Hatvankilenc évvel az igazság, a tisztaság és a szabadságvágy nagy ünnepe után, fél évvel a sorsdöntő jövő évi választás előtt, mint évtizedek óta mindig, idén is megemlékezünk az ’56-os magyar forradalomról és annak hőseiről. Mindenkit szeretettel várunk rendezvényünkön.
Ünnepi beszéd a Nagy Imre Emlékháznál, 2025. okt. 23.
Kedves Barátaim!
Hadd kezdjem egy idézettel: „A felkelő radikálisok – akik között nem kevesen korábban az egykori fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak harcosai voltak – a felkelés során nemcsak a szovjet emlékművek és jelképek elleni vandalizmussal vétették észre magukat, hanem számtalan gyilkossággal, amelyeket a Magyar Dolgozók Pártja képviselői, a rendfenntartó erők tagjai és családtagjaik ellen követtek el. Az embertelen leszámolás áldozatai között még sorozott katonák is voltak, akik a katonai objektumokat védték. A tüntetők a magyar vezetést a szovjetbarát irányzatért kritizálták, követelve Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből. Teljes megalapozottsággal feltételezve, hogy a magyarországi krízis katalizátorai a belső ellenzéket támogató nyugati titkosszolgálatok voltak, a Szovjetunió csapatokat vezényelt Magyarországra, segítve a magyar hatóságoknak felszámolni az akciót.”
Nem egy 50-es évek végén kiadott kommunista brosúrából idéztem, hanem az oroszországi tizennegyedikes diákok számára kötelező, 2023-ban kiadott történelem tankönyvből. Az orosz állami média eközben az amerikai titkosszolgálatok által kirobbantott, „színes forradalmak“ prototípusának nevezi 1956-ot. Az új szöveg szinte szó szerint megegyezik a „fasiszta ellenforradalomról” szóló egykori hivatalos pártállásponttal.
Nincs tudomásom arról, hogy a magyar külügyminisztérium hivatalosan tiltakozott volna ezek ellen az állítások ellen. Ez a hallgatás fájóan beszédes. De helyettük már 1957-ben megválaszolt a snagovi fogságát töltő Nagy Imre: „A magyar nép ellen, nemzeti érzései, becsülete és önérzete ellen a legalávalóbb, a leghazugabb vád az ellenforradalmiság vádja. Ez az egész nemzet arculcsapása. […] A magyarországi szovjet megszállás fedezésére ürügyül kellett kitalálni a magyar ellenforradalomról szóló mesét.”
Az orosz logika tulajdonképpen érthető. A cári időktől a szovjet korszakon át a jelenkorig változatlan a doktrína. Eszerint minden olyan terület, amit valaha orosz katonák elfoglaltak, orosz területnek, de legalábbis orosz érdekszférának számít. Vlagyimir Putyin idén nyáron egy szentpétervári fórumon ezt a következőképpen fogalmazta meg: „Van egy régi szabály: ahová egy orosz katona beteszi a lábát, az már a miénk.”
Ez az agresszív, gyarmatosító törekvés fojtotta vérbe az 1956-os magyar vagy az 1968-as csehszlovák forradalmat, és ez áll az Ukrajna elleni kegyetlen háború megindítása mögött. És ne legyen kétségünk: az orosz elnök ma is így tekint az egykori Szovjetunió, sőt, az egész volt szocialista blokk területére. Magyarországra is.
Éppen ezért semmi meglepő sincs abban sem, hogy az ukrajnai háború kapcsán az oroszok éppen Budapesten akartak találkozni az amerikai vezetéssel. Az ő logikájuk szerint az előző találkozó helyszíne, Alaszka egykori orosz terület, ami a történelem során az amerikaiak kezébe került. Erre válaszul egy olyan helyszínt javasoltak, ami most még formálisan a nyugati szövetségi rendszerhez tartozik, mégis hazai pályának tekinthetik. A megdöbbentő legfeljebb csak az lehet, hogy a hatalmi demonstráció 1956 emlékének árnyékában, a magyar kormány lelkes együttműködése mellett történt volna.
Ráadásul a tervezett, majd egyelőre kudarcba fulladt találkozó apropója kísértetiesen hasonlít a 69 évvel ezelőtti helyzethez. Oroszország ismét egy valaha a szovjet birodalomhozó tartozó, évtizedek óta független ország ellen visel háborút – semmibe véve az ott élő nép akaratát és a nemzet jogát a szuverenitáshoz. Ismét halljuk a régi szólamokat: „nácitlanítás”, „békefenntartás”, „biztonsági övezet”. A történelem ismétli önmagát – csak a szavak lettek cinikusabbak, a bombák pontosabbak, és a közöny veszélyesebb.
Amikor a magyar szabadságharcot eltiporták az orosz tankok, a nyugati politikusok kínos csendben tördelték a kezüket, ha valaki szembesítette őket, hogy – világháborútól tartva – nem avatkoztak közbe. Ma a nyugat – vagy legalábbis egy része – felismerte az Európára leselkedő orosz veszélyt, és kész Ukrajna megsegítésére. Most viszont a történelme során az oroszok által háromszor is leigázott Magyarország kormánya viselkedik gyomorfogatóan cinikusan. Itt aztán nincs kéztördelés, nincs lesütött szem: csak a hazug orosz háborús propaganda bömböl teli torokból, és az ukrán vagy éppen kárpátaljai magyar áldozatok szenvedéseinek mindennapos kigúnyolása zajlik.
És sajnos különbség is akad bőséggel. 1956 eltiprása annak idején erőteljesen hozzájárult, hogy a nyugati világban megroppanjon a szovjet ötödik hadoszlop: a kommunizmus eszméjével szimpatizáló, részeben Moszkvából finanszírozott mozgalmak látványosan meggyengültek. Ma ennek ellenkezője történik. A magukat szuverenistának vagy patriótának nevező, oroszok által pénzelt vagy szimplán hasznos idióta moszkovita politikai erők egyre népszerűbbek. Létezik és virágzik ezek nemzetközi szövetsége, egyfajta fekete internacionálé is. Ezzel párhuzamosan a világ és Európa belefáradt az ukrajnai események követésébe. Az ukrán áldozatokkal való szolidaritás hangjai mind jobban elhalkulnak.
Hadd legyek kicsit személyes: saját felnövéstörténetem egy olyan időszakban zajlott, a rendszerváltást megelőző és követő években, amikor generációm tagjaival együtt az volt az alaptapasztalatunk, hogy minden nap kicsivel jobb. Hogy egy picikét több csillaga világít a szabadságnak, mint 24 órával korábban. A gyerekeimnek ezzel ellentétes tapasztaltok jutottak. Ők azt élik meg, hogy minden nap kicsit rosszabb, mint előző nap volt. Hogy egyre kevesebb a szabadság, és egyre kevésbé kiszámítható a jövő. Kevés dolog keserít el jobban, mint ez.
Elég, ha csak a mellettünk zajló háborúra gondolunk. Nem tudjuk, meddig tart ki a NATO egysége. Nem tudjuk, ki fogja Európát megvédeni, ha Amerika épp másfelé néz. És nem tudjuk, hogy a „béke” szó, amit Putyin és Trump Budapesten vagy bárhol máshol egyszer talán kiejt majd, a fegyverek elhallgatását, vagy egy cinikus alku kezdetét jelenti-e. De az biztos, hogy amikor egy kis ország hangosan tapsol egy cinikus, erőből kikényszerített békének, könnyen elfelejti, hogy azokat a késeket, amelyek most Ukrajnát szeletelik, rá is fenhetik majd ugyanazok a kezek. Amikor a szemünk láttára borul fel egy 80 évig érvényes világrend, akkor nem tudhatjuk, mi vár ránk évek vagy akár hónapok múlva. Legfeljebb azt sejthetjük, hogy nekünk, kelet-európaiaknak van a legkevesebb okunk az optimizmusra.
Egy dolgot mégis tudunk: a szabadság nem lehet alku tárgya, mert nem megosztható. Nincs olyan, hogy egy nemzet félig szabad, mert az csak a rabság finomkodó szinonimája. És nincs az a béke, ami a rabságon épülhet fel. Ha mást nem is, ez az, amit a gyerekeinknek biztos tudásként átadhatunk. Ez lehet bármilyen változás közös morális alapja. És ezt éppen 56-os elődeinktől tanulhattuk meg.
Kedves barátaim!
Itt, Nagy Imre egykori otthona mellett érdemes emlékezni rá, hogy egy változást hozó kritikus tömeg sokféle emberből születik. És bármennyire is igazságtalan, nem létezhet a gyűlölt hatalom egykori hívei, sőt, kiszolgálói nélkül. Nagy Imre lelkes moszkovitából lett a demokrácia híve és a magyar szabadság mártírja. Az őt támogató értelmiségből született a forradalom szellemi hátországa. Közülük sokan fanatikus sztálinistaként indultak, és csak a rendszerből való kiábrándulásuk után lettek a kommunizmus kérlelhetetlen ellenfelei.
Őszintén hiszem, hogy egy éles fordulat az autokrácia felől a szabadság irányába minden életbe belefér egyszer. Ez tette Nagy Imrét vagy egy rendszerrel korábban Bajcsy-Zsilinszky Endrét hőssé. De ne feledjük: egy fordulat igaz emberré tehet bárkit, kettő vagy több legfeljebb csak köpönyegforgatóvá.
Barátaim!
1956-os elődeink sokféle eszmét képviseltek, másféle demokráciát képzeltek el, és másként látták Magyarország jövőjét. De mindannyian hittek a szabadságban és a nemzeti önrendelkezésben. Közös jelszónak pedig megfelelt nekik, ami a mai napon is bőven elegendő: Ruszkik haza!