Emléktábla-állítás Kemény István tiszteletére

Kemény Istvánról az emléktábla-avatás ürügyén

Kemény István családja 1945 tavaszán költözött ebbe a házba, amely előtt most állunk. Valamikor májusban ide állított be Batár Attila, akivel a gimnáziumi években kötött életre szóló barátságot. Barátságukat az alapozta meg, hogy az eltérő családi háttér ellenére egyformán idegennek érezték magukat a korabeli Magyarországon. Elviselhetetlennek tartották a viszonyokat, az uralkodó szellemiséget, az erősödő német befolyást, és anélkül, hogy ez pontosabban körvonalazódott volna, már akkor megfogalmazódott bennük a radikális társadalom-átalakítás, ha tetszik, a forradalmiság igénye. Kemény belépett a Kisgazda Párt ifjúsági tagozatába, és bekapcsolódott az ellenállás gyakorlati formáiba. Batár vele tartott. Hamis papírokat gyártottak arra rászorulóknak, röpcédulákat ragasztottak, jelszavakat festettek a házfalakra: „Békét!”, „Halál a németekre!”.

Amikor 1945 májusában Batár megjelent itt, a Frankel Leó úti lakásban, már hosszú hónapok óta nem tudtak egymásról. Időközben mindketten kénytelenek voltak farkasszemet nézni a halállal. Keményt 1944 végén a Nemzeti Számonkérőszék foglyaként bevitték a Margit körúti fogházba, majd amikor az épületet bombatalálat érte és emiatt elszállították őket, menetközben, csodával határos módon sikerült megszöknie. Batár orosz fogságba esett, Gödöllőre vitték. Ott megbetegedett vérhasban, mint fertőző beteget el kellett különíteni, egy uradalmi telepre szállították, és másokkal együtt bedobták egy istállóba. Végsőkig legyengült állapotában is világosan érzékelte, ha nem próbál lelépni, napokon belül itt fog elpusztulni. Megszökött, nem kevés szerencsés fordulatnak köszönhetően életben maradt, visszajutott Budapestre, és megkereste Kemény Pistát.

Erre az egymásra találásra évtizedekkel később így emlékezett vissza: „Nem hogy senkiben nem bíztam meg, hanem egyáltalán nem hittem, hogy valakiben meg lehet bízni. És emlékszem, a változás akkor történt meg, amikor 45-ben én visszajöttem a fogságból, és fölmentem hozzád. Akkor ti már ott laktatok a Lukácsnál. És te az ablakot javítottad. Nagyon emlékszem rá, nem tudom, te visszaidézed-e ezt a pillanatot, hogy felmentem és te javítottad, és azt mondtad, hogy olyan boldog vagy, hogy te most építesz, te most rendbe hozod a lakást és rendbe hozod az országot. És nem tudom megmondani, hogy miért, egyszer csak elöntött valami szeretet. Hogy meg lehet benned bízni. Hogy ez azért volt, mert én is azt gondoltam, hogy ezt kell csinálni. Hogy milyen jó, hogy te is azt mondod. Tehát te is így gondolkozol, meg én is pont így gondolkozom. Akkor van valami közös. Akkor meg lehet bízni benned.”

Az idézet jól érzékelteti, hogy miként őrlődtek ezek a 20 éves fiatalemberek kétség és remény között, s hogy miként próbáltak megbirkózni azokkal a dilemmákkal, amelyek foglalkoztatták őket. Vonzotta őket az autonómiát biztosító szaktudásra alapozott polgári lét is, — Batár építészeti, Kemény orvosi tanulmányokba kezdett — de legalább ekkora csábítás volt az is, hogy szerepet játsszanak egy kívánatos irányú radikális társadalmi átalakulás programjának kidolgozásában és megvalósításában. És ebbe belefért az anarchizmus kísértése is: „Magyarországon 45-ben megdöntötték a horthysta államot, és a kommunisták még ennél tovább akarnak menni mindenféle téren. De tulajdonképpen a kommunisták is csak egy államot akarnak létrehozni, a kommunista államot. És a következő lépés, hogy meg kell dönteni erőszakkal a kommunista államot, és akkor jön a nagy szent anarchia.” Hol kisebb, hol kicsit nagyobb számban ültek ennek a Frankel Leó úti lakásnak a Lukács fürdő udvarára néző erkélyén, és végeérhetetlen elmélkedéseik, vitáik során gondolatban megalapították az Anarchisták Szövetségét, még ha a szervezkedésben ennél, no meg annál, hogy Keményt a szűk baráti körben Kropotkinként is emlegették, tovább nem is nagyon jutottak.

Azt viszont halálosan komolyan vették, hogy bármiféle társadalompolitikai koncepció, program végiggondolásához, kidolgozásához minél alaposabb, minél szélesebb körű tájékozódásra, az egymásnak sokszor ellentmondó, de egyaránt inspiráló szellemi irányzatok, elgondolások előítéletektől mentes megismerésére van szükség. „De azért az lényeges, hogy abban az időszakban, mi mindenhova elmentünk, ahol azt gondoltuk, hogy valaki másképp gondolkodik.” Ez az igény már a gimnáziumi években megfogalmazódott. Kemény beült a könyvtárba és végigolvasta Németh László Tanújának összes évfolyamát. Nem Németh nézetei érdekelték, hanem az, hogy olyan nyugati szerzőkre, művekre, gondolatokra nyitott ablakot, amelyekről akkor máshonnan nem nagyon szerezhetett tudomást. Akkori gimnáziumi barátaira mély benyomást gyakorolt, hogy otthon Kemény ágya mellett oszlopokban álltak az angol, francia és orosz irodalom remekei, mert számukra ez egyáltalán nem volt természetes. Falta ezeket a könyveket, és különösen Dosztojevszkij és Tolsztoj művei voltak rá elementáris hatással. Innen táplálkozott a szegények ügye iránti, egész életét végigkísérő mély elkötelezettsége, és az a később némileg módosuló, szintén Tolsztojra visszavezethető akkori meggyőződése, hogy valamiféle általános igazságossági szempontból mindig a szegényeknek van igazuk, és tisztességes ember nem törekedhet a meggazdagodásra.

A szegénység problematikájához szorosan kapcsolódtak Henry George tanai is, hiszen javaslatainak az elfogadása és megvalósítása esetére a szegénység felszámolását ígérte. Álláspontja szerint a társadalmi egyenlőtlenségeket nem a korlátlanul szaporítható tőkejavak és a munka ellentéte, hanem a föld, mint termelőhely korlátozott mennyisége és az ehhez kapcsolódó monopóliumok okozzák. Nézetei csak ezen a ponton különböztek a liberális közgazdasági iskola tanaitól, javaslatai közgazdasági és nem politikai jellegűek voltak, semmiképpen sem következhetett belőlük forradalmiság. Ám táplálhatták a szegénység radikális visszaszorításának a reményét. A georgizmus Magyarországon csak nagyon szűk körhöz jutott el, de akadt néhány alapos ismerője és lelkes propagálója. Egyikük, Pikler J. Gyula 1918-ban kísérletet is tett a Henry George javasolta telekérték-adó budapesti bevezetésére, a próbálkozást azonban elsodorták a történelem viharai. Kemény már olvasta George főművét, a Haladás és szegénységet, amikor 1944 március 18-án, egy nappal a németek bevonulása előtt először járt Soós Aladár, a másik ismert és jelentős hazai georgista lakásán, ahol aztán az elkövetkező években gyakran megfordult. Az odajáró fiatalok többségükben részesei lettek annak a baráti körnek, amelynek tagjait elsősorban a szebb, jobb világ megteremtésének a vágya és reménye, illetve az ennek lehetőségein való elmélkedés kapcsolta össze.
1945 előtt ismerkedett meg Kemény a történész Hajnal István munkásságával is, ami ugyancsak egész tudományos pályáját meghatározó mély hatást gyakorolt rá. Noha Hajnal a tradíciók fontosságát hangsúlyozó, konzervatív beállítottságú ember volt, és mindenféle értelemben idegen volt tőle a politikai radikalizmus, gondolkodásmódjának mégis voltak olyan elemei, amelyek összeegyeztethetőnek tűntek az anarchizmussal. Keményt idézem: „A magyar szociológiára elsősorban azzal hatott, hogy a történelemben megfigyelhető intézményeket, technikákat és eljárásokat nem „találmányoknak”, tudatos erőfeszítések termékeinek, előre átgondolt koncepciók végrehajtásának tekintette, hanem egyéni cselekvések nem akart, nem szándékolt következményeinek, spontán folyamatok eredményeinek.” Majd ő idéz Hajnaltól. „ A szakszerű európai államüzemnek, az európai hivatalnokságnak a kialakulása nem magától értetődő dolog. nem egyszerűen tudatos, értelmes elgondolásoknak az eredménye, hanem az emberiség hosszú változatos fejlődésének egyik fontos következménye. A társadalom szempontjaiból és nem a központi hatalom egyoldalú szempontjából kiindulva épül fel az új európai állam; a hivatalnokság, mint szakszerű, megbízható közintézmény, elsősorban a társadalom szükséglete, a társadalmat nem kényszer hajtja alája, hanem saját érdeke. Már a középkorban szervessé, üzemszerűvé válik az ügyvitel, hiszen minden rendelkezés az előzmények és a helyi alakulások sajátos viszonyainak vizsgálatát kívánja meg. A hivatalnokság az uralkodó jogainak gyűjtője és őre, de egyúttal köti a szakszerű ügyvitel is, és így áthatolhatatlan akadály a központi hatalom önkénye számára, a társadalomszervezet védelmében.”

Ez a sokféle, egymásnak gyakran élesen ellentmondó szellemi hatás természetesen nem állhatott össze valamiféle egységes, egy lehetséges társadalmi programot megalapozó értelmezési keretté: „A különböző, egymással ellentétes politikai és közgazdasági nézetek, közgazdaságtani és etikai álláspontok ellentétességét nem ismertem föl, és nem tisztáztam magamban, hogy ha én egyszer liberális vagyok, akkor nem kívánhatom azt, hogy erőszakkal döntsék meg az államot. És ha egyszer tolsztojánus is vagyok, akkor nem lehetek liberális és így tovább.”

Az ellentmondások felismerésének, a tanulságok levonásának később jött el az ideje, de ezek a meghatározó ifjúkori hatások és szenvedélyek valamilyen módon mind beépültek Kemény munkáságába és mély nyomot hagytak rajta.
„Az nem hangzik olyan rosszul, ha az ember azt mondja, hogy 20 éves korában egy ideig anarchista volt, az viszont utólag megmagyarázhatatlan, hogy azok után, amit 1945-től 1947-ig megéltem, miért léptem be 47-ben a Kommunista Pártba.” – vallotta. Egyetlen, némileg elfogadható magyarázatot azért talált: egyedül a Kommunista Pártról lehetett feltételezni, hogy hajlandó érdemi lépésekre a szegények érdekében. Döntését hamar megbánta, s attól kezdve többször voltak olyan provokációnak szánt és minősülő gesztusai, amelyek szükségszerűen vezettek oda, hogy önmagát írta ki a privilegizált kommunista szellemi elit soraiból. 1951-ben fegyelmivel kizárták a párból és megfosztották egyetemi állásától.

A szuverén gondolkodás, a személyiség autonómiája és méltósága mindennél fontosabb volt számára. Ezért volt meghatározó élménye az 1956-os forradalom: „1956 döntő fordulat volt az életemben. Én is átéltem, mint generációm megannyi tagja, a rabságból való kiszabadulás boldogságát. Ez a kiszabadulás nemcsak annyi volt, hogy kinyílnak a börtönajtók, és lehullanak a bilincsek, hanem egy hallatlan erős belső felszabadulás-élmény is. Ettől az október 23-i felszabadító pillanattól kezdve mindent 56 szemüvegén keresztül láttam, egészen 1989 júniusáig, Nagy Imre és mártírtársai újratemetéséig és rehabilitálásáig.” A másik alapvető élmény a forradalmat követő megtorlás volt. Ez ugyanolyan meghatározó volt, mint a szabadságélmény.” Annál is inkább – tehetjük hozzá, — mert ő maga is szenvedő alanya volt. De a megtorlás mégoly keserű tapasztalata sem fojthatta el a szabadságélményt és a szellemi függetlenség vágyát. Nem volt hajlandó elfogadni a puha diktatúrának a korábbiaknál mértéktartóbb tilalmi korlátait sem. Ennek az volt az ára, hogy mindössze a 60-as évek közepétől a 70-es évek elejéig tarthatott Kemény István életének az a 7-8 éves, kurtára szabott periódusa, amikor a rendszer már és még nem tette lehetetlenné, hogy empirikus kutatásokat folytasson.  Példátlanul termékeny időszak volt ez, jelentős vizsgálatok – társadalmi rétegződés, gazdasági vezetők, munkások, szegények, cigányok – egész sorát végezte el. Ezeket a kutatásokat a tematikai sokféleség ellenére erős szemléleti egység jellemezte. Mindegyikben a meghatározó célkitűzések egyike volt azoknak az eszközöknek, eljárásoknak, törekvéseknek a minél alaposabb feltárása, amelyekkel a társadalom tagjai, és különböző csoportjai a „szabad kezdeményezéseket megbénító” politikai viszonyok közepette is megpróbáltak érvényt szerezni a saját hagyományaikból táplálkozó értékrendjüknek és igényeiknek, s a maguk számára legalább némi autonómiát kicsikarni. Eleve úgy látta, a társadalom kettős szerkezetű: van a hatalom által kikényszerített szerkezet, de mellette ott a hagyományok szerves folytatására épülő másik is. „Ha elment az ember egy üzembe, az egyik irodában a párt gorilláit találta, a másikban olyan régi vágású úriembereket, akikről a rendszer azt hitte, hogy már nem is léteznek.” – emlékezett vissza évtizedekkel később. A 40-es évek végétől a 60-as évek elejéig tartó hibernálás után, a lassan éledező és még mindig szigorú korlátok közé szorított magyar szociológiában az elsők egyike volt, aki kutatásaiban következetesen alkalmazta a kulturális antropológia fegyvertárát: az elmélyült terepmunkát, a résztvevő megfigyelést, a mélyinterjút, mert tudta, hogy ennek a rejtőzködésre hajlamos másik szerkezetnek, és a mögötte meghúzódó attitűdöknek csak így hatolhat a mélyére.

Ennek a mélyre hatoló módszernek is köszönhető, hogy később biztonsággal állíthatta: „Ennek a társadalomnak a túlélése fantasztikus dolog volt. Annyi praktikát találtak ki, annyi eszközt, annyi fortélyt, hogy ne csak fennmaradjanak, hanem gazdagodjanak is.” Kutatásaiban kitüntetett helye volt az életformának. Az életforma fogalmának a segítségével tudta, mellesleg Hajnal nyomdokain haladva, feltárni és leírni a társadalom finom szövetét, és megragadni a munkamegosztás aktuális rendjében, az osztály hovatartozáson belül azokat a lényeges különbségeket, amelyeket a származás, a munkamegosztás múltbéli rendje és az erre épülő eltérő hagyományok, szokások, magatartások és stratégiák teremtenek meg. Az életforma az ő felfogásában, kinyújtózás, örömkeresés a szűkösségben, de még inkább harci eszköz, stratégiai előnyök szerzésére. Az életstílus szó valami esztétikumot, életművészetet sugall — írja egy tanulmányában. Pedig a lovag életstílusa nem csak a „courtoisie”, hanem ülni a nyeregben, bírni a páncélt és a pajzsot, forgatni a kardot: érteni a szerszámhoz, amely zsákmányt hozhat. A tudósnak sem a zenehallgatás az életstílusa, hanem az összes konvencionális eszköz kezelése, hogy elhitesse: korrekt és egzakt, amit csinál; fortélyos kezelésük, hogy rákényszerítse magát a tudós világra és az egész társadalomra; más tudósokkal falanxban növelje a tudomány presztizsét, hatalmát, jövedelmét; kevés tudóssal együtt megdöntse más tudósok hadállásait; foglaljon, hódítson, győzzön. Ugyanezt teszi a legutolsó, legnyomorultabb csoport is, a kupec, az ócskás, a házaló.”

A különböző életformák beható vizsgálata, elemzése és összevetése tette lehetővé számára, hogy az elsők között ismerje fel a második gazdaság jelentőségét, a társadalom szerkezetét, a társadalmi viszonyokat, az emberi magatartásokat erőteljesen befolyásoló szerepét. Gyönyörűséggel fedezte fel a második gazdasághoz sorolható tevékenységek egyre gazdagabb burjánzásában a kényszerek szorításából való kitörés, az autonómia növelésének megannyi vonzó kísérletét. Mint ahogy azt is, hogy még a távoli vidékekről Pestre ingázó tanulatlan segédmunkások is bekapcsolódhatnak ebbe a folyamatba, amikor hétvégén magánépítkezéseken keverik a maltert a kőműveseknek összehasonlíthatatlanul magasabb órabérért, mint amennyiben addig valaha részük volt, vagy hat hétre otthagyják a gyárat, építőipari vállalatot, mert a lakóhelyükön adódik valamilyen átmenetileg jobban fizető idénymunka. Ezért bőszítette föl annyira a 70-es évek elejének konzervatív fordulata idején a munkahelyüket gyakran változtató „vándormadarak” elleni álszent, képmutató és kíméletlen kampány. Tudta, hogy a tanulatlan munkás egyetlen esélye a lehetőségek tágítására a munkahelyek váltogatása, a pillanatnyilag adódó jobb lehetőség kihasználása, és hogy a szabad mozgás durva korlátozása, szankcionálása csak a kiszolgáltatottságát erősíti. Egy olyan időszakban, amikor tanulmányok, előrejelzések sora született arról, hogy a gazdasági fejlődés tendenciái elsősorban a betanított munkás iránti keresletet fogják növelni, pontosan látta azt is, hogy a képzetlen munkaerőnek csak az extenzív iparfejlesztés, a bérszínvonal-szabályozás, és az ezzel együtt járó kapun belüli munkanélküliség kegyelme biztosít munkalehetőséget ideig-óráig. Tudta, hogy ez a gazdaság- és társadalompolitika szűklátókörű és ostoba, mert könyörtelenül újratermeli a tanulatlan munkaerőt, aminek belátható időn belül nagyon súlyos következményei lesznek. A szegény- és cigányvizsgálatnak ez volt az egyik legfontosabb következtetése. Már 1970-ben megfogalmazta: „Előre látható, hogy egy-két évtized múlva felesleg képződik tanulatlan munkaerőből, és ez a felesleg elhelyezhetetlennek fog bizonyulni.”

Kemény a kutatásaiba számos egyetemistát, fiatal, pályakezdő társadalomkutatót, szociológust, közgazdászt vont be, és olyanokat is, akiknek addig eszébe sem jutott ilyesmivel foglalkozni, de a Keménnyel való sorsfordító találkozás, az irányításával folyó terepmunka elementáris, semmihez sem hasonlítható élménye magától értetődő természetességgel terelte őket erre a pályára. Ez utóbbiak közé tartoztam én is. A kutatásokhoz rendszeres megbeszélések kapcsolódtak, és ezek a kezdetektől lényegesen többről szóltak, mint az éppen folyó kutatás szűken vett témája. A rendszerváltás táján egy interjúban megkérdezték tőle, hogy mi vonzotta a kutatások, szemináriumok résztvevőit hozzá. Ezt tőlük kellene megkérdezni, felelte, de hozzá tette: feltételezésekkel azonban én is élhetek. „A legtöbben közülük 10-13 évesek lehettek a forradalom idején. Volt vagy legalább lehetett valamilyen pozitív élményük a forradalomról, és főképpen találkozniuk kellett, akármilyen gyerekfővel is, a forradalmat követő megtorlással. Azt gondolom, hogy fiatal koruk ellenére 56 fontos elem volt az egymásra találásban.” Egy másik fontos tényező – folytatta Kemény – a szegények és nincstelenek ügyéhez való vonzódás. A harmadik: a társadalmi egyenjogúság követelése maguknak és másoknak.

Így igaz. Akkoriban sokat kínlódtunk azzal, hogy a szocializmus magasztos elvekre hivatkozik, a valaha volt legigazságosabb társadalmi rendszernek hirdeti magát, s közben naponta tapasztaljuk, hogy ebből egy szó sem igaz. Kemény megvilágította ennek a rendszer természetéből következő szükségszerűségét és strukturális okait. Azt hiszem, valami keveset tanulni is lehetett tőlem, már csak az életkori különbség miatt is – sorolta tovább Kemény — ezen a ponton azért nem kevés álszerénységgel — hozzá való vonzódásunk lehetséges okait. Valóban, akkoriban úgy gondoltam, hogy közvetítek valamit, egy hagyományt, egy gondolkodásmódot: a polgári hagyományt és gondolkodásmódot. Az idő, amikor a szemináriumok folytak, nem kedvezett ennek a gondolkodásmódnak. A résztvevők nem hitték el, sőt megvetették azt, amit korábban a középiskolában és az egyetemen hallottak, de majdnem kizárólag csak ezt a szöveget hallották. Parlamentarizmus, többpártrendszer, piacgazdaság, szabad kereskedelem, szabad sajtó abban az időben elavult, ócska kliséknek számítottak. Igen, nem hittük el azt a durván leegyszerűsített valóságértelmezést, amelyet a sivár oktatási rendszer megpróbált belénk táplálni, de a műveletlenségével kérkedő kor műveletlen gyermekei voltunk. Nem rendelkeztünk elegendő szellemi munícióval ahhoz, hogy a viszolygásból szuverén gondolkodásmód és valóságértelmezés szülessen. Keménytől bőségesen megkaptuk ezt a szellemi muníciót.

Persze Magyarországon éltünk. A cigány vizsgálathoz kapcsolódó szemináriumot Kulcsár Kálmán másfél év után kitiltotta a Szociológiai Intézetből, néhány hónappal később pedig Kemény Istvánnak is felmondott. A szemináriumok magánlakásokon még jó darabig folytatódtak, de Keményt fokozatosan kiszorították a hivatalos szociológiából. Kutatásokat már nem vezethetett, majd publikálási tilalommal sújtották. Nem maradt más választása, 1977-ben Párizsba emigrált, de szellemi hatásának továbbgyűrűzését nem lehetett megakadályozni. Az ő hatása nélkül nem születhetett volna meg Solt Ottilia tanulmánya, a 70-es évek budapesti szegényei, nem jöhetett volna létre a SZETA. Ihletője volt számos jelentős további kutatásnak. Meg nem jelent írásai kéziratban terjedtek. Párizsban fiatal hazai kutatók keresték meg azzal, hogy a tanítványának tekintik magukat, noha azelőtt személyesen sose találkoztak. Szoros kapcsolatot tartott fenn a 70-es évek végén kibontakozó ellenzéki mozgalommal. Kende Péterrel elindították a Magyar Füzeteket, hogy az itthon nem közölhető írásokat publikálni lehessen. Publicisztikáiban és a Szabad Európa Rádióban folyamatosan reagált az itthoni fejleményekre. Amikor a rendszerváltás után hazatért, naprakész ismeretekkel rendelkezett a magyarországi helyzetről, s így felelősséggel szólhatott hozzá a rendszerváltás utáni átalakulás alapvető kérdéseihez. Főtanácsosi szerepet vállalt a Demszky Gábor vezette Városházán, tevékeny részese lett a politikának, amit addig csak társadalomtudósként elemzett, bírált.

Nála jobban senki sem tudta, hogy milyen tragikus helyzetbe került a magyarországi romák túlnyomó része. Szellemi energiáinak jelentős részét erre a területre koncentrálta. Kutatásokat végzett, és kutatásokat inspirált, folyamatosan fogalmazott meg a helyzet javítását célzó javaslatokat, kapcsolatot keresett mindenkivel, akitől azt remélte, hogy partner lehet a megoldás keresésben.

A halála előtti utolsó hetekben már nem volt jó állapotban, nehezére esett a beszéd. A döcögős kommunikáció lényegében egyetlen témáról szólt: a cigányok ügyéről és az ezzel kapcsolatos aggodalmakról. Erre kérdezett rá, ehhez tért minduntalan vissza. A szegények, a nincstelenek ügye, az emberi méltóság védelme az utolsó pillanatig alapvető fontosságú maradt számára. Az emléktábla, amelynek avatására összegyűltünk, is erre emlékeztet.