Húsvét másnapján elment a barátom, sokunk barátja, Kátai Gábor, egy vibrálóan okos és aktív ember. Nem volt még negyven. Hasnyálmirigyrák. Láttam a végsőkig lesoványodva a kórházi ágyán is, és már nem volt ott az arcán az a rá jellemző derűs, szégyenlős félmosoly, de nekem most is csak az lebeg a szemem előtt. Tekintete, melyből sugárzott a legyőzhetetlen szabadságvágy, a tenni akarás, a másokat is tettre buzdítás. A Budai Liberális Klub sem létezne már nélküle. És ő találta ki, s csinálta hosszú ideig, szinte egymaga, a Librettót is.
Mindig kereste a feladatot, fáradhatatlan közösségépítő volt. Az első konzultáció óta tisztában volt vele, hogy nem győzhet, a tisztes helytállásért küzdött a rákkal szemben. Időt akart nyerni, amennyit csak lehetett. Ezt az időt és ezt a helyzetet is ránk szánta. Nem sajnáltatta magát. Ha beszéltem vele, egy pillanatig sem éreztem, hogy már elfelé menne. Blogolt, kommunikált. Politikáról, és a rákról – a rákról, amiről nálunk nem igazán szokás beszélni. Tanított minket a sorsával. Még egyszer, utoljára megmutatta, hogy hogyan lehet tisztességesen veszíteni.
